Van az úgy...

hogy egy viszonylag pocsék kinézetű nap után,amikor folyamatosan csak panaszkodsz és mérgelődsz és kioktatsz-jelen esetben két iszonyatosan szófogadatlan fiúgyermeket-,na szóval van olyan hogy egy ilyen csudálatosan dühöngős nap után estére egyszer csak elsimul benned a méreg és nem marad más csak a felismerés hogy igen,erre vágytam mindig.Erre a zűrzavaros, kiabálós, néhaidegbeteg családi életre aminek a közepén ott állok én.Anyaként, társként, feleségként, szeretőként.És most hogy elhalkultak a csatakiáltások, abbamaradt a szokásos lécci rakjatok már rendet!!! monológ amit napjában kb egy tucatszor is megejtek, nem marad más érzés bennem csak a hála hogy ott lehetek ahol vagyok.A hála,hogy jól választottam, méltó apát találtam a gyerkőceimnek és méltó embert magamnak.Nekem ebből az élet már csak elvenni tud, adni nem.Illetve mégis...bizony, van valami amit megadhatna de nem vagyok telhetetlen.Reménykedni viszont lehet :)