Keszekusza

mostanában az életem.Valami feszeget belülről,talán túl sok a csalódás,túl sok a lemondás mostanában.A bizonytalanság megőrjít,az hogy fogalmam sincs mi vár ránk,merre tart az életünk.Annyira sok mindent szerettem volna már az életemben és olyan sokat meg is kaptam.És mégis...

Ugyanúgy tud fájni a csalódás az emberekben mint régen...az érzés,hogy csak kellettem valamire...hogy a barátság felszíne alatt nincs semmi csak egy üres buborék.

Ugyanúgy tud fájni minden hónapban hogy ismét hiába vágyakoztam...a szívem azt súgja,lesz még nekünk babánk,de az eszem egyre jobban elkeseredik...mi lesz velünk,lesz-e munkám,van-e hova visszatérnem...Közben persze úgy érzem hogy ez a két gyerkőc is meghaladja néha az erőmet,a türelmemet...Vajon nem akarok túl sokat a sorstól??

Soha nem a családi pótlék és az itthonlét öröme miatt akartam nagy családot, sőt.Öt éve vagyok itthon a fiúkkal és néha már hiányzik a munka,jó lenne emberek közé menni nap mint nap,érezni hogy megbecsülnek,hogy szükség van rám.Nemrégiben egy barátnőm azt kérdezte mit szeretnék csinálni ha nem vesznek vissza a munkahelyemre.Semmit,mondtam én,és tényleg így éreztem.Szerettem a munkámat, szerettem azt csinálni amihez értek,még ha nem is voltam megfizetve,sőt:) Mégis,jó érzés volt hogy olyan munkát végzek amire valóban szükség van,jó érzés volt hogy soha nem kellett még protekcióznom sehova hogy bekerüljek.Én ezt szeretném csinálni,semmi mást.

Ugyanakkor itt ez a két tünemény-okos kisfiú...és most,ahogy Palya Bea koncertjét hallgatom írás közben,elszégyellem magam amiért ennyire elégedetlen vagyok.Hiszen itt vannak nekem ők és itt van Ő is.

És vannak célok is,még ha aprócskák is,jóféle hétvégi programok,közös kirándulás kettesben Apával,egy kis itthoni munka hogy mégse érezzem olyan feleslegesnek magam.És igen,még mindig cél a nagycsaláddá válás is,a gépezet elindult,megtörtént az első segítségkérés, most pedig rettegve várom az eredményt,attól félve hogy azt mondják:nekem már soha nem lehet gyermekem.