Nem láttam már nagyon régóta.A temetés óta csak egyszer találkoztunk,odamentem hozzá,próbáltam megölelni-nem tudtam,testének minden porcikájából olyan fájdalmas,magányos visszautasítás áradt hogy lehullott a karom...nem tudtam mit mondani ...Mert mit lehet mondani egy anyának aki elveszítette azt aki számára a legfontosabb???Vártam ezt a találkozást ugyanakkor féltem tőle...ismerem magam,sokszor olyan vagyok mint egy elefánt a porcelánboltban,ha zavarba jövök vagy ideges vagyok úgy buknak ki belőlem a szavak egymás után hogy utána még én is elcsodálkozom:ezt tényleg én mondtam??
De most nem volt szükség szavakra...rámosolygott a fiúkra és azt mondta:milyen édesek!Én csak bólintottam könnyes szemmel...azok.Aztán már oda is lépett hogy búcsúzzon és én már a nyakában is voltam,kétségbeesetten öleltem magamhoz a bánattól lefogyott csontos testét és imádkoztam nehogy kitörjön belőlem a sírás.És csak nézte,nézte a fiúkat és én arra gondoltam végig hogy neki már soha nem lesz ilyen kicsi unokája Tőle...sőt már fia sem lesz...és tudtam jól hogy ő is erre gondol és gondolatban bocsánatot kértem amiért boldog édesanya lehetek.
Aztán elment,de valahogy azt éreztem hogy megtört a jég,most nem a legjobb barátnője lánya voltam,hirtelen már csak anyák voltunk mindketten és ez olyan dolog ami örökre összeköt.A veszteség az övé,de a fájdalom...az közös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése